Lélekmozaikok

Támadás, intrika, ármány – Te hogy reagálsz rá?

Vannak pillanatok és helyzetek, amikor igencsak próbára tesz minket az Élet. Egy ilyen próbatétel, amikor akár okkal, akár ok nélkül támadnak minket. Miről szólnak az ilyen helyzetek? Rólunk vagy a másikról? Általában is-is. Pedig sokszor teljesen magunkra vesszük, vagy pont ellentámadásba megyünk át. Érdemes kicsit ennek a mélyére ásni, mit is lehet tenni ilyen helyzetben.

fist-fight

A másik támadása alapvetően a másikról szól. Az pedig, hogy mi magunk arra hogyan reagálunk, rólunk. Mi szokott ennek a mélyén húzódni? Az, hogy van egy fix nézőpontunk a világról, van egy világképünk. Arról, ami van – szerintünk – vagy arról, aminek lennie kellene. De ez csak egyetlen nézőpont a sok millió másik nézőpont mellett.

Vannak, akik elfogadják azt, hogy az ő nézőpontjuk csak egy a sok közül, míg mások beragasztják azzal, hogy az ő nézőpontjuk az egyetlen helyes, jó, megfelelő, igaz nézőpont, amiről ráadásul úgy érzik, hogy védelmezniük kell.

Aki azt hiszi, védenie kell valamit, az fél attól, hogy megtámadják. Ezért „elővigyázatosságból” inkább ő maga támad. Még akkor is, ha egyébként a világnak, és főleg annak, akit betámad, esze ágában se lenne megtámadnia őt. De az ő világában, ahol harc, háború, ellenségeskedés, polaritás és legtöbbször óriási mennyiségű elfojtott harag halmozódik fel, ez a „természetes”. A saját belső félelmeit, frusztráltságát vetíti ki a világra és sokszor a bűntudat-, szégyen- és félelemkeltés eszközeivel próbál másokat a támadásai által manipulálni.

Azt kell tudni az ilyen helyzetekről, hogy alapvetően nincs bennük Erő. Gyengék, erőtlenek, csak kapálózások, sokszor csak hangos segélykiáltások valami furcsa torz nyelven. Ha ezt látjuk, könnyebb kezelnünk őket. Persze előfordul, hogy egy ilyen helyzet olyan váratlanul ér minket, hogy arra mi sem tudunk hogy reagálni, vagy nem úgy reagálunk, ahogy „kellene”.

Elsőre töröljük ki azt a szótárunkból, hogy kellene, mert ez egy elvárás saját magunk felé. Ami reakciónk jön, az jön, ha elfojtjuk, azzal csak még mélyebbre ássuk el. Ha meg kijön belőlünk, legalább felkerült tudatos szintre aztán akkor legalább már tudunk vele valamit kezdeni. Alapvetően, mint minden dolog vonatkozásában, a támadásokhoz, intrikákhoz is háromféleképpen viszonyulhatunk:

trust

  1. Elhisszük őket

Amikor elhisszük, hogy a másik támadása igaz, sokszor azért van, mert nem értékeljük eléggé magunkat. Elhisszük, hogy azért mert a másik esetleg hangos és erőszakos, mi erőtlenek és gyengék vagyunk, és a másik biztos jobban lát minket, mint mi saját magunkat.

A paradoxon az egyébként, hogy sokszor ez így is van. Van, hogy a másik már lát bennünk valamit, amit még mi sem látunk, nem ismerünk el meg magunkban. Ő ezt látja és elkezd félni tőle. Hogy talán mi azt a képességünket elkezdjük használni, azt a lehetőséget megvalósítjuk, és sokszor az a paranoiás kényszerképzete, hogy ezzel ellene cselekszünk.

Amikor képesek vagyunk mások támadása ellenére is vállalni saját magunkat, gondolatainkat, érzéseinket és Erőnket, azzal hatalmas energiát szabadítunk fel magunkban. Vállalni Önmagunkat anélkül, hogy viszont támadnánk – ehhez Erő, bátorság és felelősségvállalás kell. Ez pedig már egy magasabb tudatszint, ami mindig többet teremt. De persze van, hogy belecsúszunk a viszont támadás csapdájába. Mert ez a másik lehetőség…

  1. Ellenállunk és visszatámadunk

Amikor betámadnak minket, azt hisszük, nekünk azzal dolgunk van és hajlamosak vagyunk rögtön visszatámadni. Elindul az adok-kapok és végtelenségig nyúló csatákhoz vezethet legtöbbször értelmetlenül. (A támadó pedig legyőz minket, mert a saját terepén legtöbbször ő van otthon.) A legjobban akkor járunk ezért, ha egy ilyenbe bele se megyünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy hagyni kellene, hogy átgázoljanak rajtunk!

A határaink meghúzására szükség van, és a nem ártani másoknak alapelv onnan indul, hogy ne ártsunk magunknak sem: tehát ha nekünk ártanak, merjük és tudjuk megvédeni magunkat. És ez sokszor azzal jár, hogy mernünk kell kimondani, hogy eddig és nem tovább, mert ha közelebb jössz és tovább folytatod, azt nem fogod megköszönni.

Ezt van, hogy érdemes szavakkal is tudatosítani, de van hogy elég az, hogy energiában éreztetjük, hogy nem áldozati szerepbe alacsonyodva éljük meg a támadást, de nem is megyünk át felsőbb rendiség tudatba, hanem egyenrangú félként képesek vagyunk magunkat megvédeni. És mindezt hogyan?

meditation-on-a-green-field-in-600x401

  1. Elfogadjuk, hogy ez csak a másik nézőpontja a sokszínű valóságról

Azzal, hogy anélkül, hogy azonosulnánk vagy ellenállnánk a támadásnak, elfogadjuk, hogy amit a másik közvetít felénk, az csak az ő nézőpontja a világról. Elmondhatjuk, hogy a miénk más, ha úgy érezzük, az jelent bármit, de nem akarjuk feltétlenül meggyőzni arról, hogy a miénk az egyetlen igaz, ráadásul jobb nézőpont és az övé a helytelen.

Ilyenkor, ha a másik folytatja a támadást, valójában nyitott kapukat dönget, amiben csak ő esik hanyatt. Ha mi kivonulunk egy csatából, arra persze lehet az a válasz, hogy „gyávák vagyunk”, de vegyük észre azt, hogy ez is csak egy gyenge és kétségbeesett manipuláció. Gyávák vagyunk? Oké, szerinted. Ez is csak a másik nézőpontja rólunk.

Ne gondoljuk más nézőpontját igazabbnak a sajátunknál. Egyik sem jobb, igazabb, mint a másik! Ha tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, mit akarunk, mikor, kivel, és kivel nem, a támadások csak erőtlen kétségbeesett próbálkozások maradnak, amelyek idővel elhalnak…

Szerző: dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Új írásaimat megtalálhatod itt: www.horompoandrea.hu

A Szeretet lélegzete, a Mert én látlak Téged..., A találkozás, ami elrendeltetett és a Lélekmozaikok című könyveimet itt rendelheted meg: Könyvrendelés

Access Bars-, Testkezelésekre, Facelift kezelésekre és tanfolyamokra itt jelentkezhetsz: Jelentkezés

Keresd a lelkedhez szóló napi gondolatokat a Lélekmozaikok Facebook oldalán is.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Boda Viktor says:

    Azért ennek akadnak olyan szintjei és mértéke hogy lehetetlen legyinteni rá – mint mikor meglopnak és legyintek , majd újra és egyre többször és többet – mert csak legyintettem rá.És mikor a sokadik alkalommal törnek borsot az orrom alá , akkor igencsak elkezd folyni az orrom … de végül is nem én iszom meg a levét 😛


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!